2021. 9. hét

„Kicsinyhitű, miért kételkedtél?” (Mt 14,31b) – kérdezi Jézus Pétertől a tengeren járás történetében, amelyet Máté evangéliumában rögtön a kenyérszaporítás csodája után olvasunk. Itt, ebben a történetben azonban Jézus nem mond ilyet, nem tesz szemrehányást a tanítványok kishitű aggodalmaskodása miatt, hanem fogja a két halat és az öt kenyeret, azaz mindent, amijük van, majd hálát ad. Mindenkinek adnak az ételből, és közösségben együtt eszik az őt követőkkel. Mást nem is mond, helyette a tizenkét tele kosár beszél. A tanítványok pedig jóllakottan, megnyugodva, mégis kissé szégyenkezve tekintenek a tizenkét tele kosárra, arra, ami a hatalmas tömeg jóllakatása, minden szükség betöltése után megmaradt.
És mi, maiak? Mi is elszégyelljük magunkat, ha a maradékra nézünk? Sokszor olyan keveset kérünk, olyan kicsik, gyakran kicsinyesek a vágyaink: enni jóllakásig, biztonságban élni. Néha pedig, amikor vesszük az erőt, hogy a maradékot összegyűjtsük, és rátekintsünk tele kosarainkra, akkor látjuk meg, hogy Isten mennyi ajándékkal halmoz el minket, olyanokkal, amiket nem is kérünk, amikre gondolni sem merünk, ami több, mint a szükséges. A maradék, életünk tele kosarai emlékeztetnek minket Isten bőkezű, gondviselő szeretetére. Ő nemcsak a szükségeset adja, hanem annál jóval többet.*„Az Isten tudja óhajom, / S ha úgy tetszik őnéki, / Mielőtt én azt várhatom, / Nagy hamar be is tölti. / Mert szüntelen ő van velem, / Körülvesz oltalmával, / Elhalmoz jóvoltával.” (EÉ 352,2)

Szerző: Pethő-Udvardi Andrea